Elgondolkodtam, vajon párkapcsolatban, házasságban élő nők, minket szingliket valamilyen külön élőlénynek tekintenek? Ha valakinek már huzamosabb ideje nincs tartós kapcsolata, az fertőzött betegként kell kezelni? Ilyenkor az emberek többsége, arra asszociál, hogy biztos nem kerek körülötte valami, amiért már 'egy jó ideje' nincs senkije. Vagy pedig az, hogy mázlista...

Mostanában egyre többször szúr szemet szingli party-ként hirdetve valamilyen buli.  Ez olyan kirekesztős dolog, mint a dohányzó-nem dohányzó rész egy étteremben, elkülönítenek...mint valami egyedi fajt. Meddig mehet ez el? Egyszercsak külön elszeparált helyet kapunk egy étteremben, a nyaralóhelyeken mint a dohányosok? Összesúgnak a hátunk mögött 'úh, nézd szegényeket', majd szánakozó hangsúllyal hozzáteszik, mintha a halálos íteletünket olvasnák fel : 'SZINGLI'

Miért van az, hogy ha kiejtjük a szánkon, hogy nem, nincs senkim, akkor kikerekedett szemmel és nem kevés szánalommal az a reakció, hogy: hogyhogy nincs senkid? juj, biztos rossz egyedül, ne aggódj, Neked is el fog jönni az igazi...és hasonlók. Miért olyan borzalmas ez? Ez nekem így jó, akkor nekik miért fáj? Miért fura az, hogy igenis vannak boldog szinglik is?

 Állítólag, ha egy tartós kapcsolatunk véget ért, akkor azt fele annyi ideig kell gyászoljuk, mint ameddig tartott. Tehát, ha mondjuk 2 évig volt valakink, akkor azt egy évig heverjük... Ez ebben a formában butaságnak hangzik, bár azt adom, h kell egy bizonyos tisztulási idő, meg kell találjuk újra önmagunkat, vissza kell térnünk saját magunkhoz az átkozott ex után, hogy ne őt keressük a következő Nagy Ő-ben, hanem magunkat!

Mint például egy átmulatott éjszaka után, ahol ki tudja hány cosmót döntöttünk magunkba...és reggel rá sem bírunk gondolni. Másnap képtelenség ott folytatni...ki kell pihenni a macskajajt, el kell teljen egy kis idő, hogy megkívánjuk megint, hogy érezzük az ízét, hogy vágyjunk rá.

És mi van akkor, ha nem aggódom azért,mert nincs senkim? Nekem jó így. Szeretek akkor kelni, amikor akarok, anélkül, hogy valaki reggelit, vasalt inget...hasonlókat követelne. Szeretem a körmömet az ágyban lakkozni, órákig ülni a kádban, az angóra pulcsimat a hűtőben tartani, órákon át tartó telefonbeszégeteseket tartani a konyhában a földön ülve, közben vörösbort inni, akkor hazamenni, amikor Én akarok...és egész egyszerűen nem magyarázkodni semmiért.Hozzátenném nem szándékozom örökké szingliként élni, de ha most ez így jó nekem, akkor ez miért olyan hihetetlen? Én inkább azok körébe tartozom, akinek nem kell akárki, hanem igenis az a Valaki, az a bizonyos Mr. Big! Nincs megalkuvás.

Miért érnénk be a kevesebbel, mikor megkaphatjuk a többet is?

Megjegyzem Mi vagyunk a párkapcsolatban, házasságban élő Nők rémálma, nincs ijesztőbb egy kiegyensúlyozott, felszabadult, független, agilis, egyedülálló szuper csajnál. Míg nekünk van időnk magunkra, ahelyett, hogy vacsorát főznénk, és alsógatyákat mosnánk, ezt az időt elüthetjük a kozmetikusnál, a fodrásznál, és a manikűrösnél, közben hallgatván rabtársaink panaszkodását a velük egy fedél alatt élő 'idióta barom'-ról. Persze ezt együttérzően hallgatjuk, én somolygunk magunkban. Észrevettétek már, hogy a párkapcsolatban élő nők minden mondata úgy kezdődik, hogy 'Mi' , aztán folytadódik 'Vele' mármint azzal, akivel együtt van. Hol van az 'Én' , ilyenkor már minden róluk szól, semmi sem csak róla, mármint a nőről...

Úgy gondolom ezt a korszakot érdemes nagyon-nagyon megélni, az imádott másik nem közül úgy válogatni, hogy csak na! Szelektálunk, kukázgatunk, kedves sorstársaim, addig, amíg csak akarunk, hiszen tudjuk jól, mindíg a Nő dönt, amíg világ a világ!Addig is élvezzük ki  szingliségünk minden egyes percét, a függetlenséget a beszabályzatlanságot...